15. Bejegyzés - Savin' me

Sziasztok!

Hát..igazából fontos bejelenteni valóm van. Ez az utolsó bejegyzés, aztán jön egy epilógus, és ennyi. 

...

 De, természetesen nem érem be ennyivel, hisz, ha azt hitted, hogy lezárom ennyivel a történetet, hát tévedsz... egyszerűen imádom  fűzögetni a szálakat, [aww, epilógus] szóval ez még csak a kezdet. 

 Igaz, egy kezdtem nem ennyire összecsapott, és rövid, de egyszerűen kiveszett belőlem mindaz, ami ennyi ideig erőben tartott. Vagyis az ihleteim egyik percről a másikra szálltak át, de ilyenkor jön kapóra, hogy már pontról -  pontra ki van tervezve a történet, max nem tudom magamat is meglepni egy kis csavarral. 

  Nem írtam bele, de természetesen Lucy beszélt Hannahval telefonon, mert szuper jó barátnők, és nem árt nekik egy kis távolság. 

 Ne utáljatok meg, mert megpróbáltam elfogadhatóan megírni a részt, egyszerűen alig maradt erőm és energiám rá... Jó olvasást! 

***

 Társasjáték. Ez járt a fejemben órákon keresztül. Annyira magaménak éreztem a szót. A játék mámorában úszó emberek. Szövetségek. A cél, az erő, a kitartás. Másodpercek alatt fordul a kocka, és nem tudod mi vár rád.
 Valaki veszít. Valaki győz. Valakinek ez többet ér. Valaki jól jár.
 A gondolat, amikor feladod. Az érzés, amikor veszítesz. 

- És a közepét kivágjuk - ügyeskedett Calum nővére a pogácsaszaggatóval. Kivette a kenyér közepét, majd a lyukas darabot beledobta egy serpenyőbe. 

 Akkor jöttem rá, hogy a Hood vérvonalhoz hozzátartozik az együttérzés és a hihetetlen kedvesség is. Calum és Mali Koa is nagyon figyelt rám, ami hihetetlenül jól esett, de meg is nehezítette a dolgomat. A maradék büszkeségemet összeszedve mosolyt erőltettem az arcomra, majd szépen feltörtem a tojást. 

 Jó volt társaságban lenni, érezni, hogy vannak barátaim. Ők motiváltak, tudtukon kívül is.

 Tizenhárom éves voltam, amikor megfogadtam, hogy sosem mutatom ki a gyengeségem jelét az emberek felé. Akkor már jó mindenen keresztül mentem, és elég erős is voltam ahhoz, hogy tartsam magam a fogadalmamhoz. Nem találtam ki olyasmit, hogy ha mégis megtenném, milyen büntetésem lenne. Pontosan tudtam, hogy nem magamtól fogom megkapni az árát. 

 Azóta sosem nyíltam meg szívesen az embereknek. Igyekeztem kerülni őket, nem beszéltem szívesen magamról. Féltem, hogy a legkisebb információt is felhasználják ellenem. Emellett azzal is tisztában voltam, hogy ha valakit tényleg közel engedek magamhoz, igazán megbízom benne, akkor mennyire fog fájni, ha elvesztem.

 Megkönnyítette a dolgomat, hogy a szüleim konkrétan az irodájukban laktak, így egy röpke "Klassz napom volt" -ra terjedt ki a napi beszélgetéseink. 

 De sosem gondoltam volna, hogy ez újra és újra meg fog történni, hogy ismét szembesülnöm kell azzal, hogy fittyet hánytam a szabályaimra, és újra meg kell tapasztalnom az elmúlás minden egyes fázisát. 

 Megkapaszkodtam a konyhapultban. 

- Mindjárt jövök - jelentettem ki, majd kisurrantam a konyhából. Lassan benyitottam a fürdőbe, majd megmostam az arcom. A hideg víz annyira jól esett.
Nem, nem törthetek el most. Ha elkezdek sírni, vörösek lesznek a szemeim, és mindenki észre veszi, hogy egy önsanyargató, idegesítő, cafka vagyok.
 Amikor visszaértem a konyhába, Mali Koa éppen a tojásos -kenyeres kaját fordította a serpenyőben. Valahogy volt valami fantasztikus koncentráció ahogy vigyázott a reggelire, szeretett volt a mozdulataiban.
- Jönnek Ashtonék is? - kérdeztem a lépcsőn lefelé tartó Calumtől.
- Igen - bólintott, majd nekilátott elővenni a tányérokat. Míg én szétosztottam őket folyamatosan agyaltam. Nem tudtam meddig bírom. Ők fel akartak vidítani, és szükségem volt rájuk. Az, hogy legyen kinek bizonyítani, hogy nem törtem el, erős vagyok. Mert hiába lőtt meg, nem estem hátra, titánból vagyok, golyóálló vagyok. 
 A csengő hallatán összerezzentem. A tudat, hogy Ash és Michael is jelen lesz a reggelinél, felvidított. De egyben le is hangolt, mert tényleg féltem. A kettősség megijesztett, de nem tudtam mit akarok.
- Sziasztok! - köszönt Ash majd utána Michael is eldünnyögött egy kósza "Helló"-t. .
- Pont most lett kész a kaja - mosolyodtam el a serpenyőben sistergő tojásra meredve.
- Huh, az tök jó. Amíg ideértünk legalább ötször kordult meg a gyomrom - vágta le magát a székre Mikey. Levettem a gázról a serpenyőt, majd Mali Koa szépen elvágta a kis tojásokat.
- Más a hajad - jegyezte meg féloldalasan a mellettem ácsorgó Calum. Lazán megvontam a vállamat, de nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig a tincseimen. Mivel éjjel kivételesen nem aludtam el, nem fogtam össze és nem vasaltam ki, így az ötvenes éveket idéző stílusban omlottak a vállamra.
 Mali óvatosan az asztalra helyezte a reggelinket, mi pedig nekiláttunk az evésnek. Az étel ízetlen volt, a kenyér pedig földízű. Kis híján otthagytam az asztalt, de erőt vettem magamon, és legyűrtem az adagomat.
 Még egy rohadt tojásról is Luke jutott eszembe.

- Én mentem - csukta be maga mögött az ajtót Mali Koa. Elfelejtettem megkérdezni, hogy hová tart, de inkább a fiúkra koncentráltam, akik videojátékoztak. Hanyagul kinéztem az ablakon. Az eső még mindig szakadt, ami kicsit jó is volt az Ausztráliai hőségben. Az ajkamat rágcsálva néztem a legördülő cseppeket. Amikor kicsi voltam mindig azt hittem, hogy akkor esik, amikor valaki ott fent sír. Olyankor gondolatban néha üzentem is neki, vagy elmormoltam egy imádságot. Aztán ahogy múlt az idő, kezdtem elveszteni a hitemet Isten felé, vagy legalábbis elég bunkónak gondoltam. Nem akartam elfogadni, hogy van valaki, aki az egész mindent, ami a világon történik, ölbe tett kézzel végignézze.
- Kimegyek, sétálok egyet - mondtam félvállról, majd a cipőmért nyúltam. Calum feje hirtelen felpattant.
- Veled megyek - mondta határozottan. Nem foglalkoztam vele, nem volt erőm ellenkezni. Alighogy kiléptem, megéreztem a jellegzetes esőillatot. Átjárt az öröm. Imádtam ezt. Kicsit savanykás, enyhén édeskés, nedves, párás, összetéveszthetetlen illat.
- Én is szeretem - csukta be maga mögött az ajtót Calum. Gondolom láthatta, hogy a szám erősen felfelé gördül. De ahogy elindultunk, egyre csak ment lefele, aztán a végén el is tűnt. Láttam magam mellett sétálni Luke -ot, éreztem az illatát, a kezét, ahogy fogja a derekam, magam előtt volt a mosolya, a szeme kéksége és a belőle áradó kedvesség, megjelent előttem az egész imidzse.
 Észre sem vettem, hogy egyre gyorsabban megyek, szinte már futok. De Calum mellettem tartotta a tempót, mintha értené, hogy menekülni akarok. Mintha érezné azt amit én.
 Sejtette hogy nézem, felém fordult. A szeme szomorúan csillogott, a haja nedves volt az esőtől, a kezével pedig lassan végigsimított az arcomon. És akkor megtört a jég.
 Hosszú idő óta ez volt az egyetlen kedves, szívből jövő, szeretettel teli érintés. És akkora érzelemhullám tört rám, hogy elsírtam magam.
 Calum magához ölelt, majd lassan végigsimított újra az arcomon. Lassan letöröltem a könnyeimet. 

- Annyira sajnálom - dőltem neki egy fának. 

- Mit sajnálsz? Basszus Hannah, neked most árvizet kéne sírnod, vagy ilyesmi... -rázta meg a fejét hitetlenkedve Calum. A szeme megcsillant, de nem tudtam, mire véljem. 

Legördült egy könnycsepp az arcomon, és úgy éreztem, gerenda van a szívem helyén. Annyira fájt a hideg kő, és meg akartam szabadulni tőle, addig sírni, amíg el nem tűnik, ürességet éreztem, és azt hittem, megőrültem. Dühösen letöröltem a könnyem, utáltam magam érte.

Belevájtam a körmömmel a bőrömbe, hogy a mentális fájdalmam fizikaivá alakuljon. Calum forró keze lassan az enyémre kulcsolódott én pedig elugrottam az érintése elől, megfordultam és lassan a tenyerembe temettem az arcom. 

- Hülyének néznek, hogy az erdő mellett, esernyő nélkül az esőbben picsogok - suttogtam. 

-  Egy lélek sincs itt Hannah. Ne fojtsd már el! Tudod, csak rád nézek, és látom mennyire szenvedsz. Nem versz át. Értem mennyit jelentett neked. 

- A francba Calum, nekem erre nincs szükségem. Nem szenvedek, nem kell olyan szánalommal teli pillantásokkal méregetni minden egyes percben!
  Calum egy percig csendben méregetett, majd felsóhajtott - Menj haza. Szerintem egyedül kéne lenned egy picit...
 Némán bólintottam, majd elvettem tőle az átnyújtott kulcsot. Mr. Peters említette már az elején, hogy a lakásom milyen közel van a fiúkhoz, de sosem mentem még oda.
 Lassan lépkedtem, és egy ideig Calum lépteinek a zajára is figyeltem.
 Később, amint már csak egyedül maradtam, akkor vettem észre, mennyire fáj minden egyes rohadt lépés.

 Gyorsan nyitottam ki az ajtót, majd határozott mozdulattal becsuktam az ajtót. Fáradtan körülnéztem. De olyan volt, mint egy átlagos lakás, egy unalmas hely, nulla élettel.
 Elmosolyodtam, majd hagytam, hagy jöjjenek az első könnyek. Szinte letepert a fájdalom, de nem küzdöttem ellene. Tudtam, így hamarabb vége lesz.
 Utáltam gyenge lenni. Ki nem állhattam a könnyeket, de akkor, abban a pillanatban szinte kívántam őket, hátha sikerül kisírnom magamból az összes emléket.

 Nyöszörögve nyúltam fájdalomcsillapítóért. Émelygett a gyomrom, hasított a fejem, és szédült az egész világ. Percről percre vacakabbul éreztem magam. A klausztrofóbia ellenállhatatlan erővel tört rám, de tudtam, én vagyok a  hibás a megjelenése miatt. Elvégre, ha az ember többször visszajátssza magában ugyanazokat a gondolatokat, akkor bizony könnyen előtörhetnek ilyesfajta mellékhatások.
 Hat szem gyógyszernél leállítottam magam. Nem meghalni akartam, csak enyhíteni, ezt a kezelhetetlen fájdalmat. Tudtam, hogy valahol nagyon - nagyon mélyen van a gyökere, de megijesztett a gondolat, hogy nem tudom eltávolítani.
 Emlékek. Újra felfordult a gyomrom, mert már jobban nem tudtam kezelni a rám törő érzelemhullámot. Két kézzel kapaszkodtam az elmúlás halvány szilánkjaiba, kevés sikerrel. Mert az öleléseket sokk követte, a szavakat csalódás, a csókokat pedig Luke, Baley ajkától duzzadt szája.
 De ott volt a többi. Egy nyomorult pizzaszeletről is az jutott eszembe, ahogy mögé lopózom, gyorsan leszakítok egy szeletet, adok neki egy puszit, majd a zsákmányommal visszatérek a helyemre. Elmosolyodom, hogy ilyenkor mennyire fancsali képet vágott, félig dühös volt, de annyira nevetett, hogy szinte lefordult a székről.
  Egyszerűen eszembe jutnak a szavak, amiket Luke Hemmings kitörő őszinteséggel a fülembe súgott koncertek után, utazás közben, este, otthon, tv -zés közben... mindenhol.
 A csodálatos kék szeme, ami annyi annyira sugárzott, valahányszor nevettünk, a hazug, kék szeme, ami annyira sötét volt egy éjszaka, mintha tényleg megbánta amit tett.
 De, ha tényleg sajnálta, akkor miért nem bocsájtok meg neki?
 Miért nem akarom újrakezdeni?
 Miért érzem az egyre inkább növekedő ürességet?
 Miért érzem azt, hogy akármennyire is szeretem... van még valami más, amit magam sem tudok mire vélni, mert nem helyes, nem elfogadott, és, mert annyira gyűlölöm magam miatta?