14. Bejegyzés - Lullaby - Luke

Sziasztok!

 Oh, my good...betartom az ígéretemet, és ezt a bejegyzést Luke szemszögéből írom meg. Ugye a negyedik bejegyzés környékén mondhattam olyasmit, hogy a legfontosabb eseményeket egyenesen Hemmo szemszögéből olvastatjátok. 

 Igazából kicsit félek. Bár nap mint nap annyira szívesen lefirkantanám Luke gondolatait is, de valami mindig meghátráltatott. Ami azt illeti sikerült a legjobb pillanatát kiválasztanom erre...
 A pocsék humorom része, hogy a bejegyzés címe már felhasználtam egyszer. Igen, ahhoz a bizonyos negyedik bejegyzéshez, amikor is Hannah és Luke egymás karjai közt aludtak el.
 Nem terveztem, hogy ilyen gyorsan eljutok ide. De egyszerűen az ujjaim rátaláltak a bűvös billentyűkre, amik ehhez vezettek.
 Hülye lennék, ha azt mondanám, remélem tetszeni fog. Én csak abban hiszek, hogy ezek után lesz még olyan, aki kitart mellettem, vagyis Hannah vagy Luke mellett...
 És még egy dolog...nem, ismétlem NEM rendezem el ennyivel az egészet...vagyis nem lesz békülős happy end. Ahhoz ez az egész túl kevés lenne...

Ironikus lenne, ha azt mondanám, jó olvasást?

***

 A turné nagyon gyorsan eltelt. Ha csak arra gondolok, mennyire fura volt az elején, most meg rutin az egész, elmosolyodom.  Viszont a legjobb, hogy mindig vannak újdonságok. Ha nem is a koncerteken, de változás van ezerrel. Példának akár felhozhatnám Lucyt, akiről először egy csomót írt a sajtó, mert ugye természetesen nem tévesztették szem elől az új barátunkat. A végén már azt sem tudtuk, kivel hozták megint össze. És minden koncerten ott állt Hannahval a színpad szélén és minket néztek mosolyogva. Michael sokszor viccelt azzal, hogy Ahton mennyivel jobban teljesít, mióta ilyen klassz magán rajongói tábora van. Bár a szeretett dobosunk hárította a kérdést, de az a helyzet, hogy Lucyn kívül mindenki pontosan tudja, hogy ez bizony számára nem csupán a barátságról szól.
 Ami a legfélelmetesebb volt, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy túl vagyunk az utolsó állomáson is, és a gépünk éppen Sideny -felé tart. Ijedten néztem körbe. Hannah Lucyval beszélgetettet, Calum pedig a számítógépén csinált valamit, nekem pedig a fülemben szólt a zene. A Guns N Roses November Rain szinte teljes hangerővel ordított, ami azért volt fura, mert sosem hallgattam túl sokat a számot. Megállítottam a zenét, majd All Time Low -ra váltottam. Amikor a várt dallamok töltötték meg a kietlen némaságot a fejemben megkönnyebbülten fellélegeztem. Aztán az ablakon megpillantottam halványan a tükörképemet. A hajam összekócolódott, a szemem alatt halvány, de sötét karikák húzódtak, és valahogy ez az egész kinézetemre hanyag összhatást vetett.
 Hannah észrevette, hogy nézem magam. - Tökéletes vagy.
 Válaszul csak puszit nyomtam a feje búbjára. Amikor a finom haja érintette az ajkaimat, enyhén beleborzongtam. Nem én voltam a tökéletes. Ő volt az. A gyönyörű, zöld szemeivel, a karakteres arcával, a kedves mosolyával, az egyedi stílusával, a megnyerő modorával, a szarkasztikus humorával, a telt ajkaival, a határt nem ismerő lazaságával és azzal a felejthetetlen titokzatosságával. Annyira szívesen elmondtam volna neki, de sosem voltam jó az ilyenekben. Már megtanultam, hogy ami fejben egész jól hangzik, az a valóságban a lúzerségi lista topján áll. És egyébként is, valahogy nem állnak közel hozzám az ilyen 0-24 romantikus duma cuccok.
 Inkább csak Hannah fejére hajtottam a fejem és hagytam, hagy sodorjanak magukkal a gondolataim, belevettem magam az árba, és a fantáziám, az emlékeim kalauzoljanak el oda, ahova senki másnak nincsen bejárása, ahol magam lehetek.

 Később Hannah és Calum beszélgetésére lettem figyelmes.
- Emlékszel? Ígértem neked valamit... - csillant fel Cal szeme.
- Nem... - akadt el Hannah. Aztán felkapta a fejét. - Otthon van a nővéred?
- Bizony - nevette el magát Calum. - Most írt.
- Akkor most rögtön velük mész haza, ugye Hannah? - kérdeztem. Igyekeztem nem mutatni, mennyire bosszant ez. A francba is, én vagyok a barátja, nem Calum.
- Igen - bólintott Cal. - Igaz?
- Persze. Nem baj, ugye Luke? - nézett rám. Egy pillanatra elfogott a késztetés, hogy a szemébe mondjam; nem, de aztán inkább csak hanyagul megráztam a fejem. Elnéztem, hogy Hannah a tekintetemből se tudja kiolvasni az igazságot. Bár csak rosszabb lett, mert a féltékenység határozottan meglátszik, anélkül, hogy az illető tudná, min ahogy látom Hannaht, hogy néz Baley -re, és az engem ölelgető lányokra.
 - Öt perc múlva lesszálunk - hajolt felénk Lucy. Kapva valamin, ami eltereli a figyelmemet, jobban megnéztem Lucyt. Próbáltam kitalálni, hogy mivel nyerhette meg magának Ashton rajongását. A meleg, kék szemével? Az ajka szép vonalával? Az egyedi árnyalatú, szőke hajával? Vagy esetleg a belső tulajdonságai nyerték meg? A kedvessége? A szerénysége? Emlékeztettem magam, hogy ezt majd mindenképpen megkérdezem tőle. Bár én kedveltem Lucyt, de valahogy az, hogy ő meg én, csupán a gondolat nevetséges volt. Hannah volt számomra az egyetlen, rajta kívül más lányt ilyen szemmel nem is láttam. Bár említettem, hogy az ilyen romantikus dolgok nem állnak túl közel hozzám, de néhány ilyen gondolat elszabadul, és a fejembe fészkeli magát.
- Megérkeztünk - bökött a vállamba Calum. Üresen ránéztem Hannah izgatott arcára, és csak az járt a fejemben, milyen filmet nézzünk meg, ha hazaért Calumtól.

 Az üres házba értem haza. Nagyot sóhajtottam, majd fáradtan nyitottam ki az ajtót. A családom elutazott, hiába próbálták, nem tudták lemondani, bármennyire is szerettek volna már látni. Mivel a koncerteknél akadt néhány változtatás, más időpontban értem haza, mint ahogy azt elterveztük. Belöktem az ajtót, majd lerúgtam a cipőmet.
- Lehetnél egy picit boldogabb, elvégre itthon vagy - hasított bele a némaságomba egy hang. Levegőért kapkodva, dobogó szívvel meredtem Baley -re.
- Te meg mi a francot keresel itt?
- Hé! Anyukád küldött. Azt mondta, legalább egy itteni barátod tudjuk üdvözölni és gratulálni. Sok puszit és egy nagy ölelést küld, és azt üzeni, hamarosan úgy is látjátok egymást, addig pedig pihend ki magad. - idézte Baley.
- Okés. Most elmehetsz - böktem a fejemmel az ajtó felé. Bunkó voltam, de egyszerűen nem volt kedvem Baley -hez.
- Luke! - szólt rám. A figyelmeztető hangsúly visszatérített a valóságba. Ő mégiscsak a barátom.
- Bocsánat.
- Nem baj.
 Kínos csönd. Mostanában annyira fura lett minden. Régebben órákat beszélgettünk, azonban, mióta összejöttünk, majd szakítottunk, nem beszélünk. Éreztem mindig is, hogy kicsit neheztel rám, amiért kidobtam. Soha nem mondtam meg neki, hogy ezzel neki tettem jót. Elvégre én soha nem szerettem őt, amikor rájöttem, hogy csupán azért vagyok együtt vele, mert a szüleim ezt várják tőlem, rögtön mentem át hozzá szakítani. Nem volt a legmeggondoltabb döntés, de egyáltalán nem bánom. Mi lett volna, ha úgy jön Hannah, hogy közben nekem barátnőm van?
- Hol van Hannah? - kérdezte végül.
- Calumnél - válaszoltam tömören. Amikor nem kaptam választ, ránéztem. A tekintetéből sajnálatot véltem kiolvasni. - Csak a nővérét ismeri meg - mondtam hidegen. Baley óvatosan rám emelte a tekintetét.
- Hiszel neki? - kérdezte szomorúan.
- Igen - feleltem határozottan. Megbíztam Hannahban. - Miért?
- Nem tudom.
 Fogtam magam és leültem Baley mellé. Unalmamban fellapoztam a tv újságot, de akaratlanul is elvándorolt a tekintetem.
- Szép így a hajad - jegyeztem meg Baley -re bámulva. A lobonca kiengedve lógott a vállán, és valahogy így más volt az arca. Olyan...más volt.
- Köszi - mosolyodott el. Pityegett a telefonom. Hannah írt sms -t, miszerint lehet, hogy Caluméknél alszik. Ökölbe szorult a kezem.
- Mi történt? - kérdezte Baley. Ránéztem. Az ajka vonalára meredtem, ahogy beszélt. Olyan teltnek tűnt...
Aztán csak azon kaptam magam, hogy megcsókolom Baleyt.

 Visszacsókolt. Az ajkainak eperíze volt. Valahogy emlékeztem egy lányra, aki utálta az epret. De az egyik leghatásosabb figyelem elterelésben volt részem, nem is emlékeztem szinte semmire.
 Csak a kezemmel végigsimítottam Baley forró derekán. Elmosolyodott. A nyakamat szívta, én pedig lehúztam róla a pólóját. Egy rózsaszín, masnis melltartó volt rajta. Derengett egy lány, akin mindig fekete darab volt, ami olyan jól állt a napsütött bőrén. Nem emlékeztem rá. Tovább csókoltam Baleyt. A pólóm a padlón landolt. Eddig sem volt rajtunk nadrág? Nem, határozottan nem.
- Ne itt - suttogtam Baley fülébe, majd felkaptam a karomba és felvittem őt a szobámba.
Sosem hittem volna, hogy Hannah meg akar lepni. Nem hallottam, amikor bejön az ajtón. Nem hallottam, ahogy feljön a lépcsőn.

/Akkor bejött, és azt mondta; "Luke". Azt hittem, szétszakadok a fájdalomtól. Abban az egy szóban annyi minden benne volt, és szinte semmi. Nem toporzékolt. Nem sírt. Nem volt dühös. Csak lassan kiment a szobából. És akkor jöttem rá, mit műveltem./

- Nem... - suttogtam keservesen. Felkaptam a nadrágomat és a pólómat. Baley elkapta a karomat.
- Luke...
- Hagy békén! - kiáltottam kétségbeesetten. Feltéptem a szobám ajtaját és rohantam le. - Hannah!
 Az ajtót nyitotta ki, de visszanézett. A tekintete hideg volt, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban. Hannah sosem nézett így rám. Amikor látta, hogy nem tudok válaszolni, becsukta maga mögött az ajtót. Ott álltam lesokkoltan. Szenvedés volt kilépni a házból.
 Hannaht elnyelte a sötétség, az utca végtelen fényei, és a könnyeimtől összemosódott táj. A hegyek összeomlottak, az ég leszakadt, a nap kiégett, a hold kiesett a ritmusából.
 Ökölbe szorítottam a kezem és lerogytam. A verandánk hideg volt és koszos, de engem egy kicsit sem érdekelt. Beletúrtam a hajamba és dühösen letöröltem a könnyeimet. Fogalmam sem volt, hogy hogy kerültek oda.
 Csak arra gondoltam, hogy még is mi a francot gondoltam az előbb, amikor lefeküdtem Baley -vel. Aztán rájöttem, hogy pont itt a hiba. Nem gondolkoztam.
 Úgy éreztem, hogy ez így egyszerre nekem sok. És akármennyire is fájt bevallani, örültem, hogy Hannah észrevett. Magamat ismerve nem hiszem, hogy lett volna elég elég elmondani neki, így tönkretéve őt.
 Hallottam, ahogy a hátsó ajtón kisurran Baley. Beharaptam az ajkamba. A szüleim észre fogják venni, ha kerülöm. Mit mondok majd nekik?
 Ha viszont nem változtatok a Baley -hez való hozzá állásomon Hannah sosem hinné el nekem, hogy tényleg nem akartam, terveztem ilyesmit. Vajon szóba áll még velem? 
 Nem tudtam, hogy melyik lenne rosszabb. Ha Hannah hozzám sem szólna, kerülne, vagy egyenes otthagyná a bandát. Esetleg, ha normálisan viselkedne velem, bebizonyítva, hogy mennyire erős.
 De akárhogy is, nem titkolhatom el. Meg kell mondanom a többieknek. 
 Könnyes szemmel tárcsáztam a telefont. Közben besétáltam a házba, bevágtam az ajtót, és nekidőltem az ajtónak.
- Mi a helyzet, Luke? Miért hívsz ilyen későn? - Calum hangja a telefonon keresztül betöltötte a szobát. Lehunytam a szemem. Próbáltam válaszolni, de nem jött ki hang a torkomon. - Ott vagy, Luke?
- Igen - nyögtem. Hannah hideg, érzelem mentes tekintetére gondoltam.
- Baj van? - Calum hangja aggódásról árulkodott.
 Egy pillanatra elgondolkodtam. - Igen.
- Átmenjek?
- Ne! - kiáltottam. - Ne.
- Akkor bizony itt szépen elmondod, mi történt, amiért olyan a hangod, mintha súlyosan berekedtél volna.
 Először nem tudtam válaszolni. Aztán csak maguktól, mindenfajta engedély nélkül buggyantak ki a szavak.
- Lefeküdtem Baleyvel.
 A telefonban néma csönd volt, de tudtam, hogy Calum nem tette le.
- Jó, már leesett. Hannah rád nyitott. Csak tudod mi a gáz Hemmings?
 Nem válaszoltam.
- Hannah azért ment el hozzád, hogy elnézést kérjen. Rájött, hogy kamuztál, amikor azt mondtad neki, hogy nem bánod, hogy velem lógjon. Bocsánatot szeretett volna kérni bazdmeg!
 Calum kinyomta a telefont.
 Tudtam, hogy felhívja a többeket. Azzal is tisztában voltam, hogy Hannah hozzá fut. Elgondolkodtam, hogy megdöbben -e, hogy Calum már tudja, mi történt.

 Aztán csak leültem a kőre, és meredtem magam elé, mint egy hülye. Nem érzékeltem e külvilágot, csak a hatalmas üresség volt, a némaság, a bűntudat és a fájdalom felhője, ami szép lassan elnyelt. Nem tudtam ellökni a sötétséget az utamból, és szép lassan belefulladtam a tetteim okozta emlékfoszlányokba.

___________________________________________________________

- Sírt? - kérdeztem csöndesen Ashtontól. 

- Mondtam már, hogy nem. Csak hazajött és leült velünk videojátékozni. 

- Jó kedvű volt? 

- Luke, hányszor kell még elmondanom? Nem volt jókedvű. De rossz se. Olyan...kedvetlen volt. És kerülte a pillantásukat. De elverte Michaelt Fifa -ban - dünnyögte Ashton, majd beleivott a kólájába. Az óra 20:00 -ra váltott. Huszonöt óra és tizennyolc perc telt el azóta, hogy  Hannah kilépett az ajtómon. Nagyon sokszor néztem az órámra. 

- Aha - bólintottam szórakozottan. Kezdtem egyre jobban elfeledni, hogy Ashton is itt van velem a házamban. 

- Miért tetted? - kérdezte csöndesen Ashton. Belemartam a karomba. 

- Nem tudom. 

- De ugye tudod, - vonta fel a szemöldökét - hogy ha igazán szeretted volna, nem teszed ezt meg vele? 

 Erősítettem a szorításomon. 

- Te nem tudom, mi történt... 

- Luke, olyan vagy, mint egy nyitott könyv. Féltékeny voltál ugye? Szerinted nem vettük észre? Néha már rá sem néztél Calumra. Aztán, midőn véletlen, Baley ott volt nálatok. Mit hittél? Hogy ettől jobb lesz? Könnyebb? Vagy csak eleged volt belőle, hogy Hannah nem fekszik le veled? 

 Rögtön rá akartam vágni, hogy; Nem!...de aztán más kérdés fogalmazódott meg bennem. 

- Te honnan...

 Ashton csak vigyorogva megrázta a fejét. Beharaptam az ajkam. Nem tudtam, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló az egész életem. 

 Ahogy Ash újra elnézett a haja a szemébe hullott, ami fiú létére elég érdekes volt. De, ahogy a kócos tincsek újra a helyükre kerültek, látni lehetett a borotválatlan arcát. Eszembe jutott, vajon én hogyan festhetek. De rájöttem, hogy nem érdekel. 

- Luke, szerintem szedd össze magad, és ha tényleg olyan fontos neked, akkor küzdj érte. Még...nem mondom, hogy nincs veszve semmi. Nehéz lesz, de szerintem helyre tudod hozni. 

- De hogyan Ashton? Természetesen bármit megtennék érte - hajtottam le a fejem - de ez jelenleg kevés. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak! 

- Mivel még nem voltam a helyzetedben, én sem tudom...de az biztos, hogy gyorsan meg kell szerezned. A végén még más teszi meg - nevetett fel gúnyosan. Válaszol csak felmordultam. 

- Mennem kell...az öcsémnek megígértem, hogy focizunk - dobolt az ujjaival. A szemem mindenfelé cikázott, majd végül csak bólintottam, majd felálltam, hogy ki kísérjem. 

 Az ajtóban Ashton megtorpant. 

- Attól van sírhatnékom, ha ránézek. Amikor bejött a házba, mi már tudtunk mindent. Arra számítottunk, hogy lesírt sminkkel, kiakadva, teljesen szétcsúszva jelenik meg. De csak odajött hozzánk, és annyit kérdezett, hogy beszállhat -e ő is a játékba. Még egy halvány mosoly is megjelent az arcán. De látszott, hogy fejben máshol jár. Sosem nézett a szemembe, de láttam rajta valamit, Luke. Ő igazán szeretett téged. Nem fog egykönnyen elfelejteni...viszont attól, aki ilyen állapotban van, az nem tudom, hogy képes lesz -e egyáltalán még tiszta szívből nevetni. Ez rosszabb, mintha sírna, vagy ilyesmi. Szóval...sok szerencsét Luke. Az biztos, hogy szükséged lesz rá - suttogta szomorúan, majd beszállt az autójába. Én pedig ott álltam a kapunak támaszkodva, és magamban minden egyes szót visszajátszottam. Egész nap erre vártam - erre az őszinte reakcióra, a teljes igazságra. 

 De úgy éreztem, jobban jártam volna, ha úgy alszom el, hogy nem vagyok tudatában annak, hogy mi történt. 

 Későn feküdtem be az ágyba. Akkor viszont végre hagytam annyi időt magamnak, hogy szabadjára engedhessem a gondolataimat. Alighogy elszabadultak, beterítették az egész látószögemet, így csukott szemmel, megviselten hajtottam le a fejemet a párnámra. Szinte hallottam, ahogy mögöttem Hannah mocorog. Éreztem a meleg leheletét a nyakamon. Láttam magam előtt a szokásos alvási pózát, ahogy a keze mindig kicsit előre van nyújtva. 

 Reménnyel és szeretettel markoltam bele a pusztán a fantáziámból alkotott Hannah kezébe, és hagytam, had sodorjon magával az öntudatlanság.

Lullaby