Epilógus

Ezzel teljes az epilógus. Kérlek, hallgasd közben.

 A csengő úgy hasít a némaságba, hogy egészen összerezzenek. Amikor újra felcsendül a berregő dallam, lassan felállok, majd nehezen az ajtóhoz sétálok. A bejárat melletti tükörben visszaverődik a képem, sápadt, sötét karikák a szemek alatt, kietlen, meggyötört tekintet. Hálát adok magamnak, amiért ott van a kis komódon egy korrektor, ami segít kicsit normálisabbá varázsolni a szemem alatti területet, felkapok egy ál - szemüveget is, ami elvonja a figyelmet a beesett szememről. 

 A berregő hang újra felcsendül, én pedig kíváncsian nézem, ki az. Sötét haj,  barna szemek. Calum az. Sóhajtok, majd lassan ajtót nyitok.
- Szia! - köszön halkan. Halványan elmosolyodom, de inkább mellőzöm a beszédet. Napok óta nem váltottam senkivel egy szót se, így nem könnyű megszólalni.
 Calum nem veszi le a cipőjét, csak belép, majd lassan körbenéz. Látszólag nem tetszik neki ami lát, de nem kérdezem meg, mi az, ami nem nyerte el a tetszését. Csak kifejezéstelen arccal beleiszom az asztalon pihenő kólámba, majd figyelem, ahogy Calum megáll előttem. 
- Nem veszed fel a telefont - vonja fel a szemöldökét. 
- Nem akarom - ez az első mondat, amit hosszú idő óta kijelentek. Meglepetésemre a hangomba csak enyhén vegyül a rekedtség, határozottan, de hanyagul ejtem a szavakat. 
- Hannah, Mr. Peters nem tud semmiről. Ugye tudod, hogy így tovább kel dolgoznod velünk? 
 Beletúrok a hajamba - Nem akarod, hogy veletek maradjak? 

- Persze Hannah, azért fohászkodom napok óta, hogy elmenj... - mondja cinikusan. Elmosolyodom. 
- Ez esetben annál inkább is szeretném még magamnak tovább a munkát - vonom meg a vállam. Calum először felnevet, majd a derűs szeme besötétedik. 
- Erősebb vagy, mint hittem - suttogja inkább magának. 
- Miért? - kérdezem, noha sejtem a válaszát. Igazából magam is meg vagyok döbbenve, miért nem rohantam el Mr. Petershez, hogy szépen felmondjak. 
  Calum nem válaszol, csak némán mered rám. A karomon lévő óra halkan kettőt csipog - este tíz óra. 
- Késő van - jegyzem meg. Újra beleiszom a kólámba, majd a karkötőmmel kezdek el játszani. Jelentőségteljesen az ajtóra nézek, de semmi haszna. 
- Nem megyek el... még nem - csóválja a fejét Calum. Beharapom az ajkam és magamban szitkozódom.Kezdem unni a társaságát, inkább egyedül szeretnék lenni, és ezredjére megnézni a filmet, amit nemrégen még a moziban láttam. Nem sajnáltatni akarom magam, csak érzékeltetni, hogy mennyire megváltozott minden, és emészteni, mert úgy sokkal könnyebb. A napok egyre elviselhetőek, de minden egyes perc elpazaroltnak tűnik. 
- Emlékszel a születésnapomra? - kérdezte Calum. Ökölbe szorítom a kezem. 
- Igen - suttogtam. - Te is nem válaszoltál. 
- Direkt. Megvártam a te reakciódat - mosolyodott el fanyarul. Lehunytam a szemem és elmosolyodtam. "-Szeretsz engem Hannah?" - így szólt a kérdése. Én pedig egy "Nem tudom" -választ adtam, ami akkor hazugság volt számomra. Hisz menthetetlenül bele voltam zúgva Luke -ba, és még enyhén részeg létemre is megálljt tudtam parancsolni magamnak. 
 Arra gondolok, hogy Luke miért nem tudta leállítani magát. 
 Valami fura késztetést érzek a belsőmben.
 - Szeretsz engem Calum? 
 Felnézek a szemébe, az ő tekintete az enyémbe fúródik. 
- Igen. Szerettelek Hannah. Most is szeretlek. És szeretni is foglak. 

 Könnyek gyűlnek a szemembe, majd átfonom a nyakát és megcsókolom. Az ajka együtt mozog az enyémmel, és annyira tökéletes az egész, hogy napok óta boldog vagyok. Közelebb húzom magamhoz, ő pedig a kezével átfonja a derekamat. Az érintése forró, és édes, úgy csókolom, mintha soha nem akarnám többé elengedni. 

 Édes dallam, enyhén suttogó, kedvesen csilingelő, gyűlölet teljesen hallatszó, és szeretettel vegyülő. 

 Lehúzom Calumról a pólóját, majd végigsimítok tökéletes felsőtestén. Csókokkal hinti be a nyakamat, majd megszabadul a pólómtól. És ahogy a kezével újra végigsimít immár fedetlen derekamon, érintése nyomán bizseregni kezd a bőröm. 
 És szép lassan már nincs, ami akadályozna minket. 

- Annyira gyönyörű vagy - súgja a fülembe Calum. Hihetetlenül jól esik a bókja és újra megcsókolom. 


Én csak...nem bírtam már elviselni. Mindenhol ott volt volt, mint valami rossz kísértet. De nagy különbség, hogy a szellemek a rémálmokban szerepelnek, ez pedig rosszabb volt annál. Csak azt a pusztító ürességet éreztem ,ami mindent tönkretett Feledni akartam,.. Nem alkohollal vagy droggal. Sőt, még magamnak sem akartam megölni. Annál valami sokkal borzalmasabb dologhoz folyamodtam. Szokás szerint nem gondoltam bele a következményekbe. Vagy, ha mégis, valamire biztos nem számítottam. És a legijesztőbb, hogy még élveztem is.

 Nem gondoltam Luke -ra. Nem gondoltam arra, hogy szégyenkeznem kellene. Nem gondoltam semmire.
  Csak hagytam, hagy tegyem meg azt Calummal, amit Luke -kal sohasem. 

 Éretlen voltam, naiv, figyelmetlen, és rendkívül ostoba. De boldog. 

***

Sziasztok!

Igen, direkt a végére hagytam azokat a sorokat, amiket normál esetben bevezetőként szúrok be. Most aféle utóhangként fog működni. 

A dőlt betűs írás a jelenidős rész - ez csupán azért, mert mire észbe kaptam, már leírtam az epilógus háromnegyed részét - jelenidőben. Aztán csak vállat vontam, mert szerintem így jobban hangzik. 

Direkt terveztem ilyen rövidre, de lényegre törőre, valamiért nem akartam eget megrengető írással lezárni az első évadot. 

Amikor karácsony környékén leültem a gépen elé, egy új blog gondolatával a fejemben, sosem hittem volna, hogy ez lesz a vége. 19 bejegyzéssel,  61 kommenttel (kb.15 az enyém),  11 007 oldalmegjelentéssel és 36 követővel a szívemhez nőtt. Nagyon. 

 Köszönöm szépen ezeket a számokat nektek, hogy velem tartottatok, támogattatok, és akkor sem hagytátok abba az olvasást, amikor nem voltak éppen fényes napjaim. 

A második évadról annyit, [Casy W, csak neked, Hannah boldog lesz :)] hogy nem tervezek egy unalmas fanfict írni, ezért lesz kicsit... más, na.